- Jó napot! - mondtam a lánynak a buszmegállóban és tüzet kértem tőle.
- Itt nem lehet dohányozni. – válaszolta és jobb kezét a háta mögé rejtette, ujjaival jobbra-balra mozgatta a félig égett cigarettát, hogy a zsinórszerűen felszálló füstöt szétoszlassa. Mikor észrevette a válla fölött felbukkanó szürke felhőket, a csikket a földre ejtette és próbálta tűsarkú cipőjével eltaposni. Nem sikerült neki. Most ott füstölgött a talp és a sarok közötti híd alatt. Bizalmatlanul méregetett, talán ellenőrnek nézett. Nagydarab nehezen mozgó ember vagyok, a közvélekedésben szinonimája a lustaságnak, és mint ilyen csakis ellenőr lehetek. Valami hasonlót gondolhatott, közben elfordította a fejét és tüntetően nem vett rólam tudomást. Lehajoltam amennyire tőlem tellett, kikotortam a cipője alól a még mindig parázsló cigit és meggyújtottam róla a sajátomat. Rám nézett és érte nyúlt a sajátjáért, lefújta róla a port és nagyot beleszívott.
- Maga nem ellenőr. – fújta a szavakat a füsttel együtt. Bólintottam, amiből érthette, hogy nem vagyok az. Ismét elfordult, titokban végig mértem. Csinos úgy húsz éves forma, szabályos arcú, őzike szeműre festett leányzó volt, hosszú egyenesre vasalt haja között átszivárgott a füst, mint mikor a parázsra nedves füvet dobunk. Úgy láttam, hogy apró karika van az orrában és sok fülbevalót hord.
- Még egy fél óra, míg jön a busz. - fordult hirtelen felém. Tekintetéből elszállt a gyanakvás. Figyelmesen ránéztem, hátha mond még valamit.
- Buliban voltam itt, most megyek haza. – fűzte hozzá olyan hangsúllyal, hogy nem lehetett meg nem kérdezni:
- Hol volt a buli?
- Á, csak az egyik spanomnál, nem voltunk sokan, úgy harmincan. Zene meg pia és ott volt egy fickó az egyik valóságshow-ból és mesélt az élményeiről. Kicsit uncsira sikeredett a beszámoló így a többi lánnyal mi táncoltunk a fiúk meg tátott szájjal hallgatták a szex történeteit. – csacsogta és közben az egészet lerajzolta a levegőben. A bal karján felcsúszó kabátujj alól egy kígyó feje kandikált ki, amitől önkéntelenül hátrahőköltem.
- Csak egy tetkó, de teljesen élethű, a volt pasimtól kaptam ajándékba. Nem kell tőle félni.
- Nem félek csak meglepődtem. – mondtam neki, ami igaz is volt, mert nagyon szépen megrajzol szinte háromdimenziós tetoválás volt.
- Szükség van erre. – szaladt ki belőlem önkéntelenül a kérdés, pedig nem is akartam megkérdezni csak az agyamon futott át.
- Mire? - csapott le a kérdésre a lány.
- Hát a tetoválásra, az orrkarikára, a vasalt hajra, a furcsa szavakra. – sétáltam bele a saját csapdámba. Nem lepődött meg, sőt, mintha fényt láttam volna a szemében, talán mindig is azt várt, hogy valaki feltegye neki a kérdést.
- Tudja, az embernek kell, hogy saját egyénisége legyen. Kell valami, amivel kitűnhet az emberek szürke tömegéből, valami ismertetőjel, amire felfigyelnek, ugyanakkor tükrözi a saját egyéniségét. Megmutatja, hogy ki is az ember valójában, milyen érzései vannak, mit szeret meg ilyenek. Utálom az uniformisokat, mert az beolvasztja az egyéniséget és egyetlen masszává gyúrja az embereket. Nagyon fontos a számomra, hogy észrevegyenek, hogy kitűnjek a környezetemből. Mivel tudom, mit szeretne kérdezni, azonnal meg is válaszolom, igen, meg kell magunkból mutatni, minél többet, hogy könnyebben lehessen ismerkedni. – mondta fel kis szónoklatát kioktató hangsúllyal majd hirtelen elhallgatott, mint aki várja a hatást.
- Beszélgetni nem szoktak? – kérdeztem, amitől kicsit meglepődött, de egy pillanat múlva válaszolt is:
- Beszélgetni? Nem nagyon van miről, a pasikat csak a sport a sör meg a szex érdekli. A csajokat meg a divat és ezzel ki is fújt. Na meg a partyk és az ott történtek, de közben ott sem lehet, mert akkora a hangerő.
Az órámra néztem, még öt perc van a buszig. A távolból nevetés hallatszott, majd egyre erősödő duruzsolás, mint amikor a lányosztályból kimegy a tanár és a tanulóknak sürgős közlendőjük akad. Egy csapat fiatal tűnt fel, zömében lányok. A beszélgető társam arca felderült és faképnél hagyott. Odatipegett magas sarkain a többiekhez, kört alkottak. Előkerült valami ital és egy doboz cigi, mindenki rágyújtott és az üveg körbe járt egy-egy korty erejéig. A lányok a csapatban ugyanúgy néztek ki, mint akivel beszélgettem akár ikertestvérek is lehettek volna. Azon töprengtem, hogy ha most becsuknám a szemem és ők közben valamerre elmozdulnának a kör tengelye körül, amit alkotnak, akkor bizony nem tudnám kiválasztani őt. Megjött a busz. Közelebb tendáltam az ajtóhoz, magam elé engedtem a csapatot, de nem szálltak fel. Átengedtek, és ahogy felhúztam magam a csuklós ajtó mögé az egyik lány, utánam szólt halkan, hogy a többiek ne hallják:
- Mi még nem megyünk, megvárjuk a többieket. Viszlát, jó volt magával beszélgetni.
Nem volt időm visszaköszönni, mert hangos sziszegéssel bezárult az ajtó. A lány intett, közben kabátja ujja alól egy kígyófej bukkant elő. Visszaintettem. Míg a busz felvette az utazósebességet azon gondolkodtam, hogy vajon csak egy lánynak van a karjára kígyó tetoválva vagy abból is jutott mindenkinek, aztán csak bámultam az elsuhanó utcát.
A tél nehezen engedett a tavasz simogatásának, reggelente fagyott és a még el nem olvadt hóbuckák is jelezték, hogy nappal is alig megy nulla fok fölé a hőmérséklet. Nagy Áron a lefeszített, rozsdás lakatot nézte és a fészerajtót. A lakat a földön hevert az ajtó tárva-nyitva. Először nem is vette észre a hajnali félhomályban, hogy mi hiányzik. Ócska zseblámpájában merült az elem, csak halvány vöröses fényt adott. Körbevilágított, a szerszámok mind megvoltak, megkönnyebbült és arra gondolt, hogy a betörő nem talált itt semmi ellopni valót. Már majdnem becsukta a fészerajtót, amikor szinte mellbe vágta a felismerés, eltűnt a bicikli. Nem volt túl nagy érték, régi kopott, nyikorgó szerkezet, de a szívéhez nőtt és ez az egyetlen fontos emlék, ami tavaly meghalt feleségéhez kötötte. A temetés után a fia nagytakarítást csinált a házban, zsákokba rakta az összes ruhát, leszedte a faliszőnyegeket, még az edényeket és tányérokat is elvitte. Nem maradt szinte semmi csak egy fotóalbum, amibe legalább húsz éve nem került új kép és ez a bicikli, amit most elloptak. Nyolcvankét éves volt nem szerette a változást, jó lett volna minden, ahogy van.
- Higgye el apuka, jobb lesz ez így, ha nem látja ezeket a holmikat, kevesebbet fog bánkódni és legalább hasznuk is lesz a Vöröskeresztnél, nem csak a port fogják itt. – mondta a fia mikor a kisteherautó elindult.
Ötvenkét év házasság után már nem kellenek holmik, hogy bánkódjon az ember, morfondírozott magában, de nem volt kedve vitatkozni. A fia fontos ember, saját vállalkozását vezeti, és ott dolgozik vele az unoka is, ő a helyettes. Elfoglalt pénzes emberek lettek, nem is nagyon jártak haza csak úgy két-háromévente, most is csak a temetés miatt jöttek. A szertartás után néhány nappal, jött egy autó, a fia küldte, új tányérokat, evőeszközöket, mosószert, lisztet, cukrot meg ilyesmit hozott, ezzel szinte lezárva a közelmúlt eseményeit. Ám hiába tűntek el a holmik, nincs nap, amikor ne gondolna az asszonyra. Főleg amikor a biciklit tolta.
Igen, az ő Rózája, nem volt szép lány mikor elvette és csinosnak sem mondható, de kedves, mosolygós, vidám teremtésnek ismerte meg, és ami nem elhanyagolható, dolgos, szorgalmas leányzónak látta. Megszerette, majd egy évi jegyben járás után el is vette feleségül. Mindketten a TSZ-ben dolgoztak nyugdíjazásukig. A rendszerváltáskor kaptak egy kis gyümölcsöst, ami az ő apai öröksége volt, éppen a temető mellett. Oda jártak ki a kerékpárral. Egyikőjük sem tudta hajtani így sosem ültek rajta, csak a szerszámokat akasztották rá meg a locsolókannát. Így mentek végig a falun hol a temetőbe, hol a kertbe, kettesben a felmálházott biciklit tolva. Útközben meg-megálltak az ismerős falubeliekkel beszélgetni, hallgatni a friss híreket, kivel mi történik, aztán míg dolgoztak kitárgyalták egymás között a hallottakat, ha sok volt a hír még vacsora közben is azokról beszéltek. Mindig csak ketten voltak egymásnak, szüleik már rég meghaltak, a fiuk is kilépett az életükből mikor középiskolába került a városba. Televíziójuk sem volt egészen úgy két hónappal ezelőttig, amikor is megjelent két szerelő és az egyik közeli villanyoszlopról egy vezetéket húztak a házba és egy olyan lapos tévét is hoztak meg telefon készüléket, gyorsan beüzemelték őket, elmondták, hogy a fia küldte. Pont úgy intéződött ez, mint a téli tüzelője, ősszel megjelent egy kisebb csapat, hoztak két fuvar rönkfát, jött egy fűrészgép. Vágták, hasogatták, hordták a fát, pénzt azok sem fogadtak el csak egy kis házi pálinkát, akik nem vezettek a sofőr még azt sem. Ezek a tévések még pálinkát sem ittak. Eszébe jutott, hogy üzen, nem tévé kellett volna, neki az is elég, ha a fia meg az unoka eljön, de letett róla. Nem akart magyarázkodni, mert a szerelők többször is megjegyezték, hogy milyen jó gyermek az ő fia, hogy így gondoskodik az édesapjáról.
Esténként nézte a híradót, meg, ha nóta volt benne. A nótát azt szerette, sokszor együtt énekeltek az asszonnyal, akinek nagyon szép hangja volt és egy ideig énekelt is a falusi nótakörben, de aztán kiöregedett és csak otthon énekelt már. A telefonnak túl sok hasznát nem vette, életében soha nem telefonált. A két hónap alatt egyszer csörrent meg, akkor is először azt hitte, hogy a kapucsengő, mert a fia a szakemberekkel a telefont ráköttette a kapucsengőre is, hogy meghallja, ha hívják, mikor kint van az udvaron. Mire rájött mi is csörög addigra abba is maradt. Kisvártatva újra megszólalt a telefon akkor felvette. A fia volt az, érdeklődött, hogy jól van-e, mondta neki jól van és nincs szüksége semmire, még van cukor és liszt és a napi bevásárlást ilyenkor a szomszéd kislány végzi némi apró pénzért és még az ebédet is elhozza az iskola menzájáról. Ha jó lesz az idő, akkor meg bevásárol magának, amikor a kertbe megy. Ő is kérdezgetett a családról, megígérte, hogy hívni fogja őket. Persze nem hívta, valamiért idegenkedett a telefontól. Most mégis telefonálni kell, hívni a rendőrséget, bejelenteni a lopást. Bement a házba, a telefont a konyhában a falra szereltette a fia. Elővett egy poharat, megkereste a hűtőben a szilvapálinkát, öntött egy féldecinyit a pohárba majd egy hajtásra megitta. Ez elég az ijedtségre is meg a bátorsághoz is gondolta. Az ijedtség a betörés miatt keletkezett a bátorság a telefonáláshoz kellett. Akkurátusan beütötte a rendőrség hívószámát és a füléhez emelte a kagylót. Szinte azonnal felvették.
- Jó napot kívánok, rendőrség ügyelet, Gere János törzsőrmester vagyok, miben segíthetek? – hadarta el egy rekedt férfihang.
- Jó napot kívánok, egy betörést szeretnék bejelenteni. - válaszolta kicsit ijedten, mert azt hitte lesz ideje felkészülni.
- Hol történt a betörés? – kérdezte a törzsőrmester valamivel kimértebben.
- Itt nálam. – bökte ki némi várakozás után, mert közben azon gondolkodott, hogy vajon a túloldalon tudhatják-e, hogy ki ő.
- Ön most hol tartózkodik? – tette fel a kérdést, kissé ingerülten a hang.
- Hát itthon, hol lennék? Nyírzugban a Deák Ferenc utca 1 szám alatt. – válaszolt hasonló ingerültséggel és szabad kezével újabb pálinkát öntött a pohárba és hirtelen mozdulattal felhajtotta.
- Mi a neve uram? – kérdezte az ügyeletes.
- Nagy Áron. – dünnyögte a választ, mert a hirtelen felhörpintett pálinka kicsit az orrába ment és köhögéssel küszködött.
- Nagy úr, mondana valamit a betörésről? Hány órakor történt az eset, mit vittek el? – firtatta tovább a rendőr.
- A fészerről verték le a lakatot és elvitték a biciklimet, de lehet több mindent is. Nem mertem bemenni. Az ajtóból láttam azt is, hogy a bicikli hiányzik. Azt meg, hogy mikor történt nem tudom, reggel vettem észre mikor a nagydolgomat mentem intézni. – összegezte.
- Nagy úr, az adatait rögzítettem egy kollégánk hamarosan felkeresi önt, ezért arra kérem, hogy amennyiben lehetséges tartózkodjon otthon, és ami nagyon fontos, ne nyúljon semmihez. Viszont hallásra. – köszönt el a törzsőrmester.
- Viszont hallásra! – köszönt el ő is és óvatosan visszaakasztotta a kagylót.
Egész nap várta a rendőrséget, de senki nem jött. Közben megetette a tyúkokat, kacsákat, délben a szomszéd lányka meghozta az ebédet, csendesen elfogyasztotta. Paradicsomleves és rántott hús tört krumplival és egy nagy szelet meggyes pite volt a mai menü. Jól esett neki az étel, a pálinka étvágyat csinált és a reggeli is elmaradt. Az edényeket azonnal elmosta, ezt eltanulta a feleségétől, aki nagyon pedáns asszony hírében állt. Délután felseperte az udvart és egy lapáttal széttörte a fagyott hókupacokat és tűzifát hordott be a kazánhoz és begyújtott. A központi fűtés is a fia ötlete volt meg a fürdőszoba az angol wc-vel. Öt évvel ezelőtt csináltatta meg a megkérdezésük nélkül. Lebontatta a cserépkályhákat a kamrából fürdőszobát csináltatott meg azt a flancos budit. Hiába mondták neki, hogy ne módizzon, kibírják ezt a hátralevő kis időt nélküle is. A kazánnal hamar megbarátkoztak, gyorsan felfűtötte a lakást, ámbár a cserépkályhát nem pótolja semmi, ismerték minden csempéjét, melyik melegebb a többinél. Nagy hidegben, a reggeli etetés és ól takarítás után szívesen dőltek neki. A radiátornak nem lehet a fájós hátat nekidörzsölni. A fürdőszobát is elfogadták, jól esett esténként egy forró fürdő, vagy ha azt nem akartak, akkor ott volt a zuhanyrózsa a falra szerelve. A benti budi más kérdés volt, azzal nem voltak jóban, mert, hogy jön az ki, hogy az ember a házban végzi a dolgát? Egyébként is, hogy ne menjen ki a szag, be kell csukni az ajtót, akkor pedig sötét lesz és ki az, aki sötétben megtalálja a dolgait, viszont felkapcsolt villanynál meg szégyenlősek voltak, így maradt a kinti. Persze erről sosem beszéltek a fiukkal, és ha mégis akkor csak áldották érte.
Vacsorára pirítóst csinált magának kacsazsírral, fokhagymával és citromos teát ivott hozzá. Egész nap azon járt az esze, hogy mi lesz vele ezután a bicikli nélkül, mi történik, ha nem lesz meg. Azt tudta, hogy csak egy szavába kerülne és kapna egy új biciklit, de az már nem olyan, azzal a biciklivel nem kapja vissza Rózát. Evés közben is meg-megállt a keze és hosszan elmerengett, az együtt töltött éveken. Nem volt zajos életük, nem jártak el a faluból, a városba is csak akkor, ha nagyon muszáj volt, de mindig együtt, ismerték egymás legkisebb rezdülését is. Mikor utoljára kint volt a kertben, ősszel betakarni azt a pár tő szőlőt, akkor is úgy érezte miközben tolta a biciklit, hogy Rózája ott van mellette, ráadásul a síremlék alig tíz méterre esik az utolsó szőlőtőkétől. Amikor oda ért, letört egy vesszőt és átdobta a kerítésen éppen a sírra, hogy Róza is részese legyen az őszi munkálatoknak. Később, amikor végzett a munkával még visszament elbúcsúzni. A nagy díszes sírkövön messziről látszott a felirat: „ITT NYUGSZIK, AKIT SOHA NEM LEHET ELFELEJTENI, SZERETŐ FELESÉG és CSALÁDANYA. NAGY ÁRONNÉ született BALOGH RÓZA. ÉLT 79 ÉVET”
Nem feleség ő már és nem családanya, mérgelődött az öreg miközben zuhanyozni készült. Talán a forró víztől, talán az elhatározástól, ami tusolás közben született, lélekben megnyugodva lépett ki a kádból. Felvette pizsamáját és aludni tért. Reggel hat körül ébredt, megmosdott felöltözött. Szalonnát evett kenyérrel, hagymával és ivott egy pohár saját termelésű, fanyar vörösbort, hogy melegítse, míg elvégzi szokásos reggeli teendőit. A tojást szedte össze, amikor megszólalt a csengő. Vagy a kapu vagy a telefon, de mivel mindkettő azonos irányban volt, így a félig telt szakajtót a hóna alá fogva elindult a hang irányába. Néhány lépés után már látta, hogy valaki áll a kapuban Rendőrnek tűnt.
- Tiszteletem, Áron bátyám! A bejelentését jöttem kivizsgálni. – kiabálta az egyenruhás, mire befejezte a mondatot az ő éppen a kapuhoz ért. Elhúzta a riglit és beengedte a fiatal rendőrt.
- Jó reggelt, még szép, hogy ideért!- dohogott.
- Jöttem, ahogy tudtam. Magának meg Áron bátyám jobban kellene vigyáznia, kulcsra kell zárni a kaput nem riglire. – felelt szinte azonnal a rendőr.
- Tegnap is kulcsra volt és mégis betörtek. – vágott vissza és elindult a fészer felé, meg sem győződve arról, hogy követik-e.
- Szűcs János a nevem őrmester vagyok és édesapám üdvözli. – kiáltott utána a fiatalember.
Megállt, visszafordult és kérdően nézett az ifjúra majd megszólalt:
- Maga idevalósi, kinek a fia? Melyik Szűcs?
- Az a Szűcs, aki két utcával lentebb lakik, dolgoztak együtt a TSZ-ben.
- Igen, emlékszem. Apád dolgos ember, remélem örökölted tőle. –váltott át tegezésbe az öregebbnek járó vélt jogon.
- Na, gyere, megmutatom a tetthelyet. - fűzte hozzá és öles léptekkel megindult a fészerhez. A rendőr alig bírta tartani vele a lépést.
Mikor odaértek az őrmester a kezében lévő dossziéból előhúzott egy formanyomtatványt, kitöltötte a fejlécet és megkérte, hogy menjen be és állapítsa meg, hogy mi tűnt el, közben ő fényképeket készített a mobiltelefonjával a levert lakatról majd a fészer belsejét is lefotózta. Az öreg a biciklin kívül semmi más hiányát nem jelezte így a jegyzőkönyvbe is ez került. Mindeközben nem beszéltek semmit, csak ami fontos volt. Miután mindketten aláírták a jegyzőkönyvet az őrmester elmondta, az apja a lelkére kötötte, mindenképpen kérdezze meg miként alakult a sorsa miután nyugdíjba ment.
Tudod fiam – kezdte – sorsa csak annak van, akivel történik valami, velem soha nem történt semmi, én leéltem az életem nyugalomban, boldogságban. Kegyes volt hozzám az élet egészen tavalyig, Rózám haláláig, de ha érdekel, elmondom az életem történetét.
Az őrmester bólintott, hogy érdekli. Ekkor belekezdet és mesélt a gyerekkoráról, a háborúról, hogy itt a faluban alig lehetett észrevenni, mert annyira kicsi, hogy csak átvonult rajta mindenki. A felszabadulásról, a TSZ-es időkről, szerelméről, mindenről, ami eszébe jutott. Közben a rendőr két cigarettát is elszívott és két percenként bólintott is, mint aki jelzi, hogy megjegyez minden szót, ami elhangzott. Végül a felesége halálát mondta el, hogy tömte a kacsákat és megállt a szíve, ő talált rá, de már nem lehetett megmenteni és arról is beszélt mennyire hiányzik neki és üres az élete. Amikor befejezte búcsúzóul az őrmester még elmondta, hogy nagyon kis esélye van annak, hogy meglesz a bicikli, és ha harminc nap után nem találják meg a tettest vagy a biciklit, le kell, hogy zárja az ügyet és utána a biztosító kifizeti a kárt. Kezet ráztak és az őrmester elment. Az öreg örült a találkozásnak, rég beszélgetett ilyen jót, pontosabban régóta hallgatták meg.
Az ifjabb Szűcs mondatai megerősítették elhatározásában, az órájára nézett, elmúlt kilenc, indulnia kell a gazdaboltba. Szinte futva ment be a házba, a cipős szekrényből előbányászta a dobozt, amiben a pénzt tartotta, belemarkolt és számolatlanul a zsebébe tömködte. Úgy egy kilométerre lehet a gazdabolt, de még sosem járt ott, pedig a tulajdonos egyidős a fiával és gyerekkorában sokat játszott nálunk. Köszönt mikor belépett és kért három méter borjúkötelet. Az eladó lemérte egy nagy tekercsből, átadta, majd elfogadta az érte járó pénzt és megkérdezte:
- Mire kell ez magának Áron bácsi?
- Szőlőt kötözni. Tudja azt találtam ki, hogy szálaira bontom ezt a kötelet és felvágom kis darabokra. Olcsóbban kijövök vele mintha a rendes szőlőkötöző zsineget venném. – hazudta szemrebbenés nélkül. A boltos elfogadólag bólintott, aztán elköszöntek. Ezek a kíváncsi falusiak, dohogott magában, nem lehet ezektől semmit sem csinálni, mindenbe beleütik az orrukat. Míg ezen morfondírozott haza is ért. Hátrament az ólhoz, a kötél egyik végére hurkot kötött, a másik végét meg odakötözte egy karnyi vastag gerendához. Pontosan oda ahol drága feleségét megtalálta. Visszament a házba. A ruhái közül kivette az öltönyt, ami a temetésen volt rajta és a gallérjára gyászszalag volt tűzve, hozzá fehér inget, nyakkendőt és a fényesre pucolt fekete cipőt. A fürdőszobába ment, gyorsan lezuhanyozott. Szertartásosan nekiállt borotválkozni Hagyományos borotvát használt, először megélezte a marhabőr szíjon, majd egy kis tálkában habot vert a borotva pasztából és a habból tökéletes fehér szakállt rajzolt magának. „Úgy nézel ki, mint egy télapó” –mondta ilyenkor mindig Róza. Gyakorlott mozdulatokkal eltávolította a habot és a szőrt az arcáról. Megtörölközött és felöltözött. Megnézte magát az előszobai tükörben, magas szikár alakján jól állt az öltöny. „Fess ember vagy Áron csak az orrod nagyobb egy kicsit a kelleténél” emlékezett párja szavaira. Gondolta iszik egy pohárka pálinkát, de végül nem tette. Ne mondja senki, hogy részegen, kábult aggyal hülyeséget csinált. Józanul kell megtennie, hadd tudja mindenki, ami történt ő akarta, szabad elhatározásából és nem az ital irányította. Mielőtt elhagyta a házat, ellenőrizte a gázt, a vizet, hogy el vannak-e zárva. Kifelé menet bezárta az ajtót, a kulcsot gondosan a zsebébe dugta és eligazította, hogy ne dudorodjon ki. Nem írt búcsúlevelet, majd a falu kitalálja miért csinálta. Az okosok úgyis hamar rájönnek, hogy nem megölte magát, hanem utána ment szeretett feleségének. Ahogy az ólhoz ért megkereste a kis támlás tömőszéket, amin Róza halálakor ült és gondosan a kötél alá rakta. Felállt rá, a szék szinte felnyögött a ránehezedő súlytól. A lelógó hurkot gondosan a nyakára húzta, eligazgatta az inggallért a nyaka és a kötél közül, ekkor a kis szék hatalmas reccsenéssel megadta magát és szilánkokra tört. Hirtelen sötétség lett.
Érezte, hogy fázik és hallotta, hogy valahonnan a távolból folyamatosan szól egy csengő. A tüdeje zihált, alig kapott levegőt, de feltápászkodott és tétova léptekkel elindult a kapu felé. A fiatal rendőr állt ott. Próbálta, rendbe hozni magát, lesöpörni a port és kacsaürüléket a ruhájáról, kevés sikerrel. A kötél ott lógott a nyakában, mint egy hosszú nyakkendő
- Hova készül így kiöltözve Áron bátyám. – kérdezte a rendőr köszönés helyett.
- A temetőbe fiam, a temetőbe. Ma van az én Rózám születésnapja, hozzá akartam menni. –suttogta.
- Tudja, megtaláltuk a biciklit. A halastó melletti nádasba dobta el a tolvaj, mert letört a pedálja. Gondolom ment volna vele haza a szomszéd faluba. Mi a kollégával bementünk a gazdaboltba, hogy vegyünk egy új pedált. Ott hallottam, hogy borjúkötelet vett szőlőt kötözni. Én sietve magához jöttem, hogy segítsek felvágni azt a kötelet, de látom, hogy elkéstem volna. Ha beenged, behoznánk a biciklit, amire a boltos felszerelte az új pedált.
Most vette észre a nyakában lógó kötelet. Szégyellte magát érte, gyors mozdulattal áthúzta a fején és a ház előtti orgonabokrok tövéhez dobta. A szegről leakasztotta a kulcsot és beengedte a rendőrt.
- Jöjjön Áron bácsi, nézzük meg mi történt hátul. – szólt a rendőr ellentmondást nem tűrő hangon és elindult az ólakhoz.
- Látja azt a gerendát, ami el van törve, ott a szék darabjai fölött, azt bizony meg kell csinálni, mert leszakad a tető úgy meggyengült. Régi korhadt gerenda, az a csoda, hogy eddig össze nem dőlt az ól. Még jó, hogy magára nem szakadt az egész. Ha kell, holnap eljövök és segítek megjavítani és beszélgetünk is, persze csak ha akarja.
- Akarom, János fiam, akarom. – válaszolt és könnyes szemeit inge ujjával törölgette.
- Szólok a házi orvosnak, hogy jöjjön, nézze meg, nem történt e valami sérülése az eséstől. – mondta János, de ekkor nyílt a kapu, egy alacsony barna arcú rendőr lépett be rajta, jobbjával a megtalált biciklit kormányozta.
- Rózám, édes Rózám, hát visszajöttél. – szakadt ki az öregből és talán mondott még valamit, de a zokogása elnyelte a szavakat.
Nyolc éves voltam, amikor először engedtek el locsolkodni Húsvét második napján. Édes emlékű nagyanyám készített fel. Ünneplő cipő, fekete nadrág, fehér ing. Az ing zsebében néhány frissen vágott rövid szárú nárcisz és egy tulipán. Az egyik zsebembe dugott egy emlékezetesen rossz illatú orosz kölnit a másikba egy nylon szatyrot a tojásoknak. Mikor kész volt az öltöztetéssel, megnyálazott ujjaival még igazított az elfeküdt hajtincseken, aztán elmondatta velem a locsolóverset és mikor meggyőződött róla, hogy nem hozok szégyent rá akkor a fülemhez hajolt.
- Ne igyál! - súgta, hogy anyám ne hallja meg. Nem értettem mire gondol, akkor még nem, ugyanis a haverokkal – akikkel már egy hete a locsolást terveztük és elhatároztuk, hogy annyi sonkát meg szendvicset, sütit fogunk enni amennyit bírunk és töménytelen mennyiségű MÁRKA üdítőt iszunk, ami csak ünnepekkor váltotta fel az asztalon a bodza vagy málnaszörpöt - épp ilyesmire készültünk, eszünk-iszunk, amennyi belénk fér. Ezért ijedtem meg nagyanyám mondatától, szomjan fogok halni, de mindegy majd megoldom, legfeljebb azt fogom mondani, ha hazajöttem, hogy csak egy üdítőt ittam. Kirohantam az utcára, szóltam a többieknek, hogy bejöhetnek, ők meglocsolták családom nő tagjait, még a két éves húgom is kapott pár csepp pacsulit, aki nem volt ettől túlságosan boldog, de egész felnőttesen tűrte az indokolt körülrajongást részünkről, nő volt ő is csak még apró. A többiek bekaptak pár szendvicset, olyan zsúrkenyeres, vajas, uborkás, főtt tojásos fajtát, ittak rá szörpöt (nálunk nem volt üdítő és a többieknél sem, de tudtuk, hogy vár ránk valahol ilyen csoda) aztán indultunk Kocámék (polgári neve, Flórián vagy Flóri) aki a becenevét arról kapta, hogy egyszer hallottuk, ahogy a disznójukat „kocám” -nak szólította amit mi humorosnak találtunk.. Náluk is meglocsoltuk a „lányokat” majd szendvics, szörp, Flórián anyukája kezünkbe nyomott egy-egy hagymahéjjal vörösre színezett tojást (megjegyzem, hogy nálunk is volt tojásosztás, de nekem nem adtak, nagyanyám azt mondta, hogy majd megkapom, ha hazaérek, legalább nem töröm össze) és indultunk Kisnagyék (aki egyébként Peti volt és a kisebbik Nagy). Mari néni, fogadott bennünket, harsány jó kedélyű asszony. Kérdezgetett az iskoláról, mintha most hallaná először, de mind tudtuk, hogy anyáink összejárnak és kitárgyalnak bennünket. Mivel nem tudtunk újat mondani, így hamar véget ért a látogatás, indultunk gyalog a következő állomás felé. Először úgy volt, hogy Buksiék (egyébként Gabi) is elmegyünk, de azt mondta, oda most nem kell menni, mert áll a bál, a faterja nagyon korán kezdte a locsolkodást és nem üdítőt ivott, most otthon van és hőzöng. Hát oda most nem mentünk. A tervünk az volt, hogy először az osztályunkba járó számunkra közömbös lányokat látogatjuk meg és a végére hagyjuk a szívünknek fontosakat, amiről a nap végén kiderült, hogy nem volt túl jó ötlet. Jöttek a lányok sorban, mindenütt sonka, szendvics, süti és szörp vagy üdítő. Bevallom én az ötödik hely után, már nem nagyon kívántam semmit, de tartottam magam a megállapodásunkhoz, ettem, ittam mindenütt. Közben szépen gyűltek a festett tojások is, egyszínűek, mintásak, a modernebbek matricával díszítettek, ami akkor szenzáció számba ment és egy helyen csoki tojást is kaptunk, az biztosan külföldről volt. Ingünket tele tűzdelték jácinttal, nárcisszal, viccesen néztünk ki, de senki nem nevetett, Húsvétkor ez volt a szokás. Tizenhét lány járt az osztályunkba, Buksinak nem volt választottja, aki tetszett volna, így három lányt hagytunk utoljára. Már erősen délután volt és ugye a felnőttek is túlestek a locsoláson, így mire Kocám szíve hölgyéhez értünk (aki persze nem tudott e megtisztelő címről) addigra haza tért a lány édesapja, aki dolgos agrármunkásként kereste kenyerét, ahogy azt akkoriban mondták. Illendően köszöntünk, elszavaltuk a versikénket aztán meglocsoltunk mindenkit, akit illett. Asztalhoz ültünk és elhangzott a szokásos mondat.
- Mit isztok, fiúk? – kérdezte az édesapa és mi egyszerre vágtuk rá, hogy üdítőt, ha lehet és kérdés nélkül még annyit, hogy enni nem szeretnénk. Az asztal körül úgy ültünk, hogy Kocám éppen a lánnyal szemben kapott helyet és leplezetlenül bámulta őt. Az apa ezt szúrhatta ki és egyenesen neki szegezte a második kérdését.
- Nem isztok egy kis jófajta házi pálinkát? Meghűlt bennünk a vér, hirtelen szólni sem tudtunk. Most, mint a felnőttek pálinkát ihatnánk futott át az agyamon, de győzött a józanész és hárman egyből rávágtuk:
- Nem, köszönjük! Kocám valamiért hallgatott, majd tőle teljesen szokatlan hangon, olyan felnőttesen azt mondta:
- Én kérnék egy kupicával. Flórián bele vörösödött a mondatba, de keményen állta az apa szúrós tekintetét.
- Ez az fiam csak emberesen. –szólt az öreg és a semmiből két kis poharat varázsolt elő és egy fél literes üveg pálinkát, majd öntött a két pohárba. Felvette az egyik centest (ami a három centiliteres pohár köznapi neve volt) és Kocámnak nyújtotta a másikat megtartotta magának.
- Isten, Isten, boldog ünnepeket! –mondta majd egyetlen hajtásra kiitta a poharat. Flóri ugyanezt mondta és ugyanúgy itta meg a pálinkát, amitől az amúgy is vörös feje szinte ellilult, homlokán azonnal kövér izzadtságcseppek jelentek meg és köhögési rohamot kapott.
- Jóféle mi, én magam gyűjtöttem hozzá a szilvát. – mondta a lány apja és két hatalmasat ütött Flóriánunk hátára, amitől a köhögés hirtelen abba maradt. Több szó nem esett a pálinkáról és úgy általában sem, Flóri végképp nem szólt semmit és már a lányt sem bámulta csak nézett maga elé. Közben a pír eltűnt az arcáról és átvándorolt a füleire, egészen mókásan nézett ki. Hamarosan búcsúztunk, és ahogy kiléptünk a kapun minden megváltozott, Kocám lábaiból kiment az erő, dülöngélt és értelmetlen dolgokat zagyvált össze. Buksi mondta, hogy az ő apja is pont ilyen, amikor be van rúgva és meg kell mosdatni hideg vízben, mert az ő anyja is ezt szokta az apjával. Akkoriban az utcák tele voltak törpe kutakkal, hogy azok is tudjanak vizet venni, akiknek nincs bevezetve a házukba. Elindultunk a két lány felé, akik szerencsére nagyon közel laktak egymáshoz, és akik közül az egyik az én szerelmem volt (persze nem tudott erről). Minden kútnál megálltunk és mosdattuk Flóriánt, virágaink lehulltak, tojással teli szatyraink hol a kerítésnek, hol a térdünknek koccantak, tartalmuk összetört, úgy nézett ki, mint egy tojássaláta. Mi ketten Petivel beszaladtunk az imádott lányokhoz és csak locsolás volt, se evés se ivás, se beszélgetés, siettünk, mert ránk esteledett. Buksi hűségesen őrizte addig Flórit, aki miután megszabadult gyomra terhes tartalmától egyre jobb színben volt és már kezdett összefüggő mondatokban beszélni. Együttes erővel még párszor hideg víz alá dugtuk a fejét, mivel épp a falu másik végén laktunk, mire haza jutottunk már csak szürkés arcszíne árulta el, hogy korábban volt némi gond vele. A szüleinek azt mondtuk, hogy biztosan elrontotta a gyomrát. Mikor végre én is hazaértem, nagyanyám várt a konyhában. Végignézett rajtam és ennyit mondott:
- Jó, hogy nem vitted el a tojást, az legalább megmaradt. – és nevetett olyan jóízűen, hogy én is kedvet kaptam. Átöleltük egymást úgy kacagtunk még percekig.
Bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Gyűrűkön, vonalakon, sokszögeken át vándorolnék.
Talpam alatt mint a frissen szántott földön
futnak a barázdák végtelen sorokban.
Sétálnék az életvonaladon, s remélném utam sosem ér véget
és ha elfáradok, megpihennék a Vénusz domb tövében.
Ó, bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Bárcsak a tenyereden hordoznál.
Vinnél magaddal mindenhova, s hogy céltalan
ne szórd jókedved, mindig rám mosolyognál.
S ha néha megsimogatsz vagy a szívedhez emelsz
én csak hallgatom a mély dobbanásokat,
és remélem, eggyé forrunk e lüktető morajban.
Ó, bárcsak a tenyereden hordoznál.
