Elmentél

Még nem fáztam úgy mint, mikor elmentél
lelkem felkapta a hideg őszi szél,
messzi sodorta mint a falevelet.
hogy valahol ledobja ahol lehet.
Minden elszállt a széllel csak a hideg,
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám,
hogy karmukat szívembe vájják és lám,
te nem vagy már sehol sem, hogy ints nekik,
ne bántsanak. Ruhám szaggatják pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itt hagytál hát. Vacogva kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve,
még nem fáztam úgy mint, mikor elmentél
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, "Senki ne keresse"