A tenyeredben

Bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.
Érezném melegét, bőröd puha selymét,
hallanám ahogy dobbannak az erek.
Ujjaid közt fény szűrődne be,
a kezed húsát vörösre festve.
olyan lenne mint egy csodás naplemente.
Ó, bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.

Bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Gyűrűkön, vonalakon, sokszögeken át vándorolnék.
Talpam alatt mint a frissen szántott földön
futnak a barázdák végtelen sorokban.
Sétálnék az életvonaladon, s remélném utam sosem ér véget
és ha elfáradok, megpihennék a Vénusz domb tövében.
Ó, bárcsak sétálhatnék a tenyereden.

Bárcsak a tenyereden hordoznál.
Vinnél magaddal mindenhova, s hogy céltalan
ne szórd jókedved, mindig rám mosolyognál.
S ha néha megsimogatsz vagy a szívedhez emelsz
én csak hallgatom a mély dobbanásokat,
és remélem, eggyé forrunk e lüktető morajban.
Ó, bárcsak a tenyereden hordoznál.

Szomorú szombat

Hát vége lett, elmúlt ez is, túl vagyok rajta.
Forró testét szerettem, az őrültje voltam, a rabja.
Kék tó szemeiben magamat láttam, ahogy léptem a hajóra
és vágytam ledőlni aranyló homokpart hajára.

Egyszer csak eltűnt, nem hagyott üzenetet.
Hogy mely nap volt, nem tudom, talán szombat lehetett.
A szél maradt utána, az üresség, a pára.
Szürke háttér előtt, szürke fátyolt vett magára.

Lelkemben még látom napsugár arcát, fényes mosolyát,
de visszatértét várhatom hónapokon át.
Tudom, míg újra eljön, rám más csodák is várnak.
Egy szomorú szombaton, vége lett a nyárnak.