Elmentél

Még nem fáztam úgy mint, mikor elmentél
lelkem felkapta a hideg őszi szél,
messzi sodorta mint a falevelet.
hogy valahol ledobja ahol lehet.
Minden elszállt a széllel csak a hideg,
nyirkos jelen van itt velem. Az ideg
pattanásig feszül, hátam meggörbül
s a bánat tátongó, vérző sebet szül.
A sebből szerelmem szivárog, lassan
távozva testemből. Ott fent magasan
héják várják a prédát, lecsapnak rám,
hogy karmukat szívembe vájják és lám,
te nem vagy már sehol sem, hogy ints nekik,
ne bántsanak. Ruhám szaggatják pedig
már nem küzdök, várom lassú halálom
ahogy a bánat súlya maga alá nyom.
Fekszem kiterítve, alázva, pőrén
nem érzem illatod a nyakam bőrén.
Itt hagytál hát. Vacogva kíntól, félve,
hogy a hidegben nem maradok élve,
még nem fáztam úgy mint, mikor elmentél
lelkem eldobta már a zord őszi szél,
mély üregbe, hogy a hó betemesse
s egy kőre véste, "Senki ne keresse"

Készül a kép

A tavasz ügyes festő,
ám ravasz művész, mert ő
nem azonnal képet fest
lenyűgözőt, részletest,
hanem kis vonásokkal
szép változtatásokkal
lopja a színt a képre,
ne emlékezz a télre.
Fehér kis hóvirágot
kelteni a világot.
Jácintot tűz álmában,
locsolók gomblyukába

s nárciszt is még Húsvétra,

gyönyörű szép bokréta.
Földre zöld plédet terít,
fűbe apró rovart kerít,
madarat, rügyet, faágra
kiáltsanak a világra,
hogy az élet ébredjen
tovább már ne pihenjen.
Kész a kép és elé áll.
Tavaszi szél átsétál
a kéklő tiszta egén,
tarka virágszőnyegén.

Sorsom faláig jutottam

Bujdosni jöttem e világra
szégyellni mindazt ami vagyok
Nem hasonlítok már virágra
magam után holt hamut hagyok

Indába csavarva születtem
gondom a levegővel akadt
még nem volt itt senki előttem
létem súlya tüdőmre tapadt

Nem járhattam be túl nagy utat
Csak sorsom faláig jutottam
Utánam már hiába kutatsz
A falmászást régen feladtam

Lehet elmém új utat talált
mert az olyan kitartó fajta
Feldöntöm vetélt sorsom falát
Vígan végig sétálok rajta