A vonaton

A műbőr kárpiton le nem mosható,
foltokat hagyott a "kedves utazó".
A dohányfüst, kátrány-patinával vont
be minden ülést, polcot, plafont.
Az égő cigivel rajzolt szív, helyhez méltó,
olvadt, göcsörtös szerelmi mementó.
"TE+ÉN" a szívben, lehetnénk mi ketten
kik "valahova" érve e robogó ketrecben,
lábnyomot hagynak fába, bőrbe vésve.
Az ülésből, sorsok bukkannak elő. A nyúlt
varrások közül, kikandikál a régmúlt.
Diákok hétvégi nevetése, ingázók magánya,
Egy gyermek sírása kit itt hagytak magára.
Leszállunk és ott hagyjuk sorsunk porát
s a groteszk embermúzeum robog tovább.